Csordultig telve digitális történelemmel - Hódító Vilmostól Super Marióig

2012. június 21. csütörtök, 05:57 • MTIIDC, digitális, adattárolás, könyvtár, archívum, jog, DRM
Az információs technológiai piackutatásra szakosodott International Data Corporation (IDC) becslései szerint 2020-ig 35 zettabájtra (35 billió gigabájtra) növekszik a világon létrehozott és sokszorozott digitális adatok mennyisége. A digitális kor ígéretes lehetőséget kínált a nagy könyvtáraknak is, a megvalósítással azonban részben adós maradt.

Twitter megosztás
Cikk nyomtatása

    Hódító Vilmos 1086-ban átfogó felmérést készíttetett Angliáról és Walesről. A Domesday Booknak nevezett kötet 13 418 településről és 112 tartományról közöl részleteket, és az érdeklődők mind a mai napig megtekinthetik a londoni országos levéltárban. Nem úgy, mint annak az újabb felmérésnek az eredeti változatát, amely a Domesday Book elkészültének 900. évfordulója alkalmából látott napvilágot. Annak anyagát ugyanis speciális, 12 inches lézerlemezekre rögzítették - a formátum pedig mára elavult.

Beváltatlan ígéret a digitális kortól
   
    A digitális korszak a végtelen tárolókapacitás ígéretével kecsegtetett. A megsokszorozódó számítási teljesítmény és lemezterület - a költségek csökkenésével párhuzamosan - azt a reményt táplálta, hogy ami egyszer elkészült digitálisan, az mindörökké tárolható is marad. Ugyanakkor a digitális adatok gyakran meglepően rövid életűek. 'Ha nem járunk el kellő óvatossággal, akkor többet fogunk tudni a 20. század kezdetéről, mint amennyit a 21. század hasonló éveiről' - nyilatkozta a The Economist című brit hírmagazinnak a téma egyik avatott szakértője, Adam Farquhar, aki a British Librarynél a digitális megőrzésre irányuló erőfeszítések felelőseként tevékenykedik.
 
    A legnyilvánvalóbb probléma a digitális archiválás területén dolgozók körében az, hogy az információ elférjen az adott hardveren, de ezen a legkönnyebb segíteni is. Számos archívum adattároló rendszerét minden három-öt évben lecserélik, így igyekeznek védekezni az elavulás és az adatok elvesztése ellen. És ez nem is olyan drága dolog, mint amilyennek elsőre tűnik: a merevlemezek olcsók is és megbízhatók is, az esetleges hardverhiba pedig kivédhető azáltal, hogy a biztonsági másolatokat eltérő helyeken tárolják. A British Librarynek például egyaránt vannak tárolóhelyei Londonban, Yorkshire-ben, Walesben és Skóciában is.

    A digitális anyagok összegyűjtése már keményebb dió, különösen az interneten keresztül. Az archiváló szakemberek ugyanis a fellelhető információk közül csak a szabadon hozzáférhetőkkel gazdálkodhatnak. Bármi olyan dolog, amelyik felhasználói azonosítást - jelszavak, keresések, űrlapok - igényel, kívül marad a szakemberek hatókörén, és ugyanilyen nehéz a streaming média, például az online videók rögzítése is.
   
Zsákutca formátumok
   
    És akkor még szó sem esett a szoftverek és fájlformátumok változásaiból fakadó akadályokról. "Az általunk megalkotott digitális objektumok közül sokat csak az a szoftver képes értelmezni, amelyik létrehozta őket" - háborgott Vint Cerf, az internet úttörője, aki jelenleg a Google-nál dolgozik. Ha az eredeti program forgalmazása valamilyen okból megszűnik, a vadonatúj fájlok alkotta archívum használhatatlanná válik. Amikorra a szoftver eléri a tízéves élettartamot, általában már hardveremulációs program kell a futtatásához - vagyis lényegében be kell csapni a programokat, hogy azt gondolják: a régi hardveren futnak.

    A technikai problémák mindazonáltal többnyire megoldhatók, jóval nehezebb ugyanakkor leküzdeni a szabályozásban rejlő akadályokat. A szerzői könyvtárak számára - mint amilyen például az amerikai Kongresszusi Könyvtár (Library of Congress) - jogszabályok írják elő, hogy egy weboldal tartalmának archiválása előtt engedélyt kell kérniük annak üzemeltetőjétől-tulajdonosától. A szabályozás különösen akkor okoz még nagyobb károkat, amikor olyan témák megőrzése a cél, mint amilyen egy számítógépes program, játék, zene vagy könyv.

    Ezeket gyakran DRM-szoftverrel (a szerzői jogok digitális védelmét szolgáló szoftverrel) hozzák forgalomba, hogy megvédjék őket a kalózkodás ellen. Azok az archívumkészítők pedig, akik megpróbálják megkerülni ezeket a védelmi rendszereket, könnyen a törvény rossz oldalán találhatják magukat. Az Egyesült Államok 1998-ban megalkotott digitális szerzői jogi törvénye (Digital Millennium Copyright Act, DMCA) ugyanis a védelmi rendszerek kijátszását bűncselekménynek tekinti.
   
Lesz, amit sohasem lehet archiválni
   
    A szerzői jog és a digitális védelmi szoftverek szerepe az információs rendszerek természetes fejlődésével párhuzamosan még nagyobb lesz. Az internet eredetileg alapértelmezetten nyitott környezet volt, és egyszerű másolást tett lehetővé. A mobilvilág viszont - a maga széles körben népszerűvé vált okostelefonos alkalmazásaival - már sokkal kevésbé az. Ahogy a vállalatok egyre hevesebben és erélyesebben védik portékáikat, úgy fokozódik annak a veszélye, hogy a kortárs digitális műalkotásokat sohasem fogják tudni archiválni. A könyvtáraknak nincs jogosultságuk olyan alkalmazásokat gyűjteni, mint amilyen például az Angry Birds vagy az Instagram, jóllehet ezek szerves részét képezik napjaink populáris kultúrájának.

    Mindezeknek a nehézségeknek az ellenére a világ könyvtárai több mint egy évtizeden keresztül igyekeztek a lehető legtöbbet megőrizni nemzeti digitális örökségeikből. A Kongresszusi Könyvtár 2000-ben 100 millió dollárt kapott a kormánytól, hogy megkezdje a digitális tartalmak archiválásának programját. A webes archívumban jelenleg mintegy 10 000 weboldal található, ezek közül soknak az amerikai kormány a tulajdonosa, és így mentességet élvez a szerzői jog alól. A magántulajdonban lévő oldalakat azonban jóval nehezebb felvenni az archívumba. Jó néhány archiválási terv esetében csupán minden ötödik webmester válaszolt a másolási engedélyt kérő e-mailre.

    A Kongresszusi Könyvtár példáját követve ma már a gazdag országokban a legtöbb nemzeti könyvtárnak van valamilyen digitális archiválási programja. Nagy-Britanniában például az országos levéltár őriz egy-egy másolatot minden kormányzati honlapból, a British Library pedig minden brit online tartalmat archivál. Ám a legismertebb digitális megőrzési program egy non-profit erőfeszítés: az Internet Archive. Szerverei adnak otthont a Wayback Machine-nek, egy olyan népszerű internetes szolgáltatásnak, amely azt mutatja meg a felhasználóknak, hogyan nézett ki egy honlap meghatározott múltbeli időpontban.

    Az 1996-ban Brewster Kahle által alapított Internet Archive weboldalak milliárdjainak elérhetőségét gyűjti össze, tárolja és biztosít hozzájuk hozzáférést - éppúgy, mint ahogyan más digitális tartalmakhoz: például könyvekhez, videókhoz és szoftverekhez. A gyűjtemény jelenleg körülbelül 160 milliárd weboldalból áll. Működési elve "egyszerű": könnyebb elnézést kérni az - esetlegesen - jogosulatlan archiválásért, mint hivatalosan megszerezni a hozzájárulást.
   
A régimódi emulációs központ
   
    Újabban a geekek már valósággal rávetik magukat azokra a helyekre, ahol a hivatalos szervek csak óvatos lépéseket tehetnek meg. Olyan weboldalakon keresik a "zsákmányukat" - gyűjtik össze a régi szoftvereket -, mint amilyen például a TOSEC (The Old School Emulation Centre - A Régimódi Emulációs Központ). De ezeknek a gyűjteményeknek is megvannak a maguk korlátai. Főképp a játékokra és az operációs rendszerekre koncentrálnak, az emberekben ugyanis általában jóval kevesebb nosztalgia él a táblázatkezelő alkalmazások korai változatai iránt, mint amennyire ők rajonganak a Super Marióért. Sokkal fontosabb ugyanakkor, hogy az ilyen anyagok nagyon is szerzői jogvédelem alatt állnak.

    Annak ellenére, hogy egyre szaporodnak az archívumok, a digitális megőrzés útja igencsak egyenetlen. Amíg a jog eszközei utolérik a technológiát, a digitális történelemírásra csak részletekben nyílik mód - szemben a digitális kor euforikus ígéreteivel.